Nos, üdvözlehelletem minden ide tévedő emberi és egyéb lénynek is. :3 Tehát, ezt a blogot nem én csináltam, hanem kaptam a (mára már :I) volt osztálytársamtól, aki olvasta az én saját blogomat és azt mondta, jól írok, és "felháborító", hogy még nem kezdtem bele történetben. Én mondjuk nem tartom magam olyan fantasztikusnak, de olyan béna sem vagyok. xD A prológus maga eléggé hirtelen jött, szerintem látszik is, és már itt leszögezném, hogy jelenleg halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hogyan tovább. XD Valamit csak sikerül összerakni. x3 Legyünk pozitívak! :"D Persze vannak elképzelések, csak sajnos elég kevés. owo Mindegy,nem is szaporítom tovább a szót, tessék csak olvasni, remélem tetszik majd. :33 Kritikákat szívesen fogadok, hideg-meleg jöhet, de kizárólag építő jelleggel!
U.i.: Tudom, nagyon rövid lett, a jövőben próbálok hosszabb fejezeteket összerakni. x3
-Sora
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Akkor még azt hittem, hogy nem volt jó ötlet. Ma már tudom, életem legjobb döntése volt.
Mindig ez van: havonta legalább egy alkalommal, valami oknál fogva ugyanebbe a klubba ráncigálnak a barátnőim, hogy "kiélvezhessem a fiatalság örömeit és kikapcsolódhassak". Első alkalommal nagyon boldog voltam, hogy elhívtak, de mikor beléptem a tágas helyiségbe, amelyben sűrű dohányfüst és alkoholszag terjengett, elhatároztam, hogy soha többet. Ennek ellenére másodjára is rábeszéltek. Aztán harmadjára, majd megint, és így megy mai napig. A tetejébe minden egyes alkalommal eltűntek néhány hímnemű egyed társaságában, és hajnal 2-ig ültem egy dobozos kóla meg egy pizzaszelet társaságában, és foglaltam az asztalukat.
Aznap is ugyanez fogadott. Leültünk a szokásos helyre, öt perc múlva pedig egyedül maradtam, mikor a többiek bevetették magukat a táncoló tömegbe. Elővettem a telefonomat és írtam apának egy SMS-t, hogy ne aggódjon. Hamarosan elfogyott a kólám: felálltam venni másikat. A jéghideg üdítővel a kezemben lezuttyantam a székemre, majd megláttam egy srácot az asztalom felé közeledni.
- Hali, leülhetek? - kérdezte udvariasan, s mosolyogva helyet foglalt velem szemben, mikor bólintottam. Lassan belekortyolt a citromos sörébe, majd pár pillanattal később megszólalt:
- Miért ülsz itt egyedül? - Nem lenézően kérdezte, mindössze kíváncsiságot hallottam ki a hangjából. - Gondolom, nem egyedül jöttél.
- Nem, barátnőimmel. Csak ők...
- Itt hagytak. Nem volt szép tőlük - nézett rám együttérzően.
Megráztam a fejem, mire felvonta szép ívű szemöldökét.
- Nem, én nem mentem velük. De te egyedül jöttél? - kérdeztem vissza kissé felbátorodva.
- Haverokkal. De ők már túlságosan... jól érzik magukat, én pedig unatkozom.
- Úgy mondtad ezt, mintha nem szeretnéd a bulikat...
- A bulikat annyira nem is. Csak a tánc miatt jövök el - somolygott. - Te szeretsz táncolni?
- Hát, nem igazán tudok - válaszoltam félszegen. - De szeretem nézni az embereket tánc közben.
Pár percig csak hallgattunk. Ittuk a magunk kis itókáját, s közben sajtát gondolatainkba merültünk. Óvatosan szemügyre vehettem beszélgetőpartnerem. Egyszerű, fekete farmernadrágot és atlétát viselt, fölötte pedig kapucnis pulcsit. Széles vállak, sportos külső, ovális, kissé hosszúkás arc, csokoládébarna szemek. Mikor találkozott a pillantásunk, elkaptam a szemem, s éreztem, kissé elpirulok. Ekkor a srác hirtelen megszólalt:
- Lenne kedved velem jönni?
- Öhm... hova? - kérdeztem vissza zavartan.
- Ne haragudj, csak gondoltam... - habozott. - Szóval azt mondtad, szereted az embereket nézni, ahogy táncolnak. A közelben van egy terem, ahol próbálni szoktam, csak pár perc gyalog. Gondoltam, esetleg jöhetnél... persze csak ha te is szeretnél.
- Hát... - Körülnéztem a félhomályban: barátnőimet sehol sem láttam. Csak nem haragudnának... egyébként is, itt hagytak, azt se tudják, hol vagyok.
- Miért ne? - mosolyodtam el.
- Rendben, gyere - állt fel és indult a bejárat felé. Követtem.
Kint nagyot sóhajtottam: a bentinél lényegesen frissebb, hűs levegő jutott a tüdőmbe. Ezzel egyidejűleg fázni kezdtem: nem volt jó ötlet egy rövidnadrágban és egy topban jönni. A srác levette a felsőjét és betakarta vele a vállamat. Mikor le akartam onnan venni, megrázta a fejét.
- Vacogsz. Vedd csak fel.
Durcásan vállat vontam, mire elnevette magát. Elindultunk. Szótlanul sétáltam mellette, hallgattuk a mellettünk elhaladó autók zaját és néztük a fényben úszó várost. Egyre halkabb lett a klubból áradó zene, kisvártatva már nem is hallottam.
- Egyébként hogy hívnak? - vetett véget kérdésével a békés csendnek.
- Brook vagyok. Te?
- John. Nagyon örülök.
- Mikor érünk oda? - kérdeztem néhány pillanat múlva.
- Itt az elágazásnál befordulunk balra, és jobb oldalon ott lesz, az a fehér épület.
- Hmm, akkor tényleg nincs messze.
Bevezetett az épületbe, felmentünk egy hosszú lépcsőn. Velünk szemben egy faajtó zárta el az utunkat. John előhúzott egy kulcsot, és kinyitotta vele az ajtót. Egy nagy, tágas terembe léptünk, amelynek jobb oldali falán tükör volt. Az egyik sarokban két hangfal és egy magnó állt. A srác telefonjába beledugta a hangfalat, s elindított egy szomorú balladát. Beállt a terem közepére... és akkor elkezdte.
Megkövülten bámultam a srácot, aki egyszerűen fantasztikusan táncolt. Az volt az érzésem, hogy a dal szövegének minden egyes betűjét átérzi. Energikus volt, könnyedén helyezte át lábait egyik helyről a másikra. Szinte eggyé vált a zenével. Mikor hirtelen pillantásunk találkozott, úgy éreztem, szemeiben tűz lobog.
A zenének vége lett, ám elkezdődött egy másik, sokkal pörgősebb szám. Ha eddig azt hittem, tehetséges, akkor még semmit sem láttam. Annyira könnyedén csinált meg olyan bonyolult mozdulatsorokat, hogy a lélegzetem is elállt. Míg az előzőnél látszott rajta, hogy egy begyakorolt koreográfiát mutat, most annyival szabadabban mozgott. Ez a szabadság tánca volt. Ez ráadásul tele volt akrobatikus elemekkel, ugrásokkal, a dalt pedig egy hátra szaltóval zárta.
- Szerintem ennyi elég lesz - szólalt meg a telefonjával babrálva. - Nos?
- Ez egyszerűen csodálatos volt - motyogtam, mire John elmosolyodott.
És önelégült vigyorát nem lehetett levakarni, még akkor sem, mikor másfél órányi meghitt zenehallgatás és beszélgetés után közöltem, hogy vissza kell mennem pátyolgatni a -valószínűleg - nagyon jó hangulatban lévő barátnőimet.
